2017. augusztus 28., hétfő

Első fejezet

Adrián és én nem ugyanott lakunk, de mindkettőnknek vonatozni kell hazafelé, úgyhogy együtt indultunk ki a vasútállomásra. Az úton végig csendben voltunk, nem lett volna értelme beszélni, jól tudtuk, hogy mit fogunk kapni, ha hazaértünk.
Mikor felszállok a vonatra automatikusan előveszem a telefonom és a fülhallgatóm. Átkozom a mobilnetem, amiért nem tölti be a Spotify legszomorúbb lejátszási listáját, de végül megelégszem a saját mélabús letöltött zenéimmel. Nem merek arra gondolni, ahogyan anya megkérdezi tőlem a szokásos, hozzáillő szarkasztikus hangsúlyával, hogy mi volt ma az igazgatónőnél. Arra sem merek gondolni, amilyen arcot fog vágni, miközben elmondom neki.
Szerintem soha nem sétáltam még ennyire lassan, mint ma, de annyira félek. Tudom, hogy anya sose bántana fizikailag, viszont lelkileg annál inkább. Ő az az ember, akit mindenki a szavak emberének hív, aki képes elengedni magát, ugyanakkor két perc múlva olyanná válik, mint aki karót nyelt.
Óvatosan nyitok be saját házunk ajtaján. Anya az ebédlőasztalnál ül a laptop előtt.
- Szia – közeledek hozzá, amolyan „essünk túl a beszélgetésen” stílusban.
- Végre – néz fel rám – Meg sem kérdezem, hogy ment – mondja gúnyosan, mire megadóan nem felelek.
- Szerencséd van, beszéltem az egyik volt csoporttársammal az egyetemről, aki most a Radnótiban tanít. Azt mondja, van hely és gond nélkül átvesznek. Jövő hét hétfőn kezdhetsz is – áll fel és tölt magának egy csésze kávét – És kértem időpontot a pszichológushoz. Jó sok pénzembe kerül.
Feleslegesnek érzem, hogy vitatkozzak vele arról, hogy nincs szükségem dilidokira, úgyhogy csak bólintok és azért imádkozok, hogy ne mondjon semmit, miközben besétálok a szobámba. Hál’ Istennek nem szól, én pedig hirtelen rájövök, hogy ma még nem ettem semmit. Mindegy, nincs az az isten, hogy visszamenjek a konyhába az ebédlőn keresztül.
Ahogy letelepedek az ágyra tárcsázom is Adrián számát.
- Szia – szól bele a telefonba
- Na, nálatok mi a helyzet? – kérdezem tőle azt remélve, hogy nem volt semmi nagy gáz.
- Hát… én most szerintem sétálok egyet – hallom az idegességet a hangján – Csak összepakolom a cuccom, hátha egy jó ideig nem akarnék még hazajönni.
- Ohh – sóhajtok fel – Mondanám, hogy találkozzunk, de egyelőre nem merek elmenni itthonról.
- Nem gáz.
- Egyébként átírattak engem is a Radnótiba – próbálom elterelni a gondolatait. Meg a sajátjaim is – Téged felvettek?
- Persze – zárja rövidre a témát és ezzel együtt a beszélgetést. Feladom a próbálkozást, úgyhogy elköszönünk egymástól. Tudom, hogy nem pipa rám, mindketten ugyanannyira benne vagyunk és voltunk ebben a dologban, csak neki még nehezebb a dolga az otthoniakkal, mint nekem. A szülei borzasztó régimódiak és konzervatívak.
.
Egész hétvégén nem találkozunk, de folyamatosan beszélünk. Én kimozdulni sem merek a szobámból, aminek szintén megvan a negatív hatása, ugyanis így meg azt kapom, hogy ezek után az lenne a minimum, hogy segítek otthon a házimunkában, satöbbi. Igazság szerint tudom, hogy nyalni kéne most anyának, de mivel találkozni is félek vele, ezért így ez egy kicsit nehéz. A viszonyunk a pár nap alatt semmit nem javult, mondjuk nem is vártam mást.
Holnap reggel új kezdet, új iskola. Ma este még közös filmezés anyámmal és a pasijával, Ádámmal. Örülök, hogy itt van, előtte legalább valamennyire el kell játszani a boldog család szerepét. Tudom, hogy a mai programot nem mondhatom le, még akkor se, ha úgy állunk most, ahogy. Ádám kiválasztja valamelyik Harry Potter részt, amiről már tudom, hogy végig fogom unni, de inkább nem szólok semmit. Most nincs meg a jogom hozzá. A film elkezdődik, én pedig elhelyezkedek a fotelben, mindenki mástól és a kanapétól a lehető legtávolabb. Látom, hogy anya ásítozni kezd, ami nekem csak jó, ez azt jelenti, hogy hamarosan le akar lépni aludni. Ádám vele megy, tehát szabadulhatok. Felmennek a hálóba, én kikapcsolom a tévét és elpakolom a pizzás dobozokat, amiket Ádinak köszönhetünk. Felbattyogok utána én is, letusolok, majd átöltözök a szokásos szürke csíkos pizsamagatyámba és Adriántól kapott fehér pizsamapólómba. Miközben a vizes hajam törölgetem, pittyeg egyet a telefonom.
„Tető.” – jön a szokásos üzenet, mire felmászok a gardróbomból vezető létrán a padlástérre, amit egyedül én használok a családból, de én szépen rendben tartottam. Sokkal jobban, mint a szobámat, mert a padlásról nyílik az erkély, a hálómból viszont nem.
-  Nem lenne szabad találkozunk ma itt – telepedek le Adrián mellé, aki egy üveg borral a kezében bámul lefelé. Anyáék szobájának van erélye, de az az udvarra néz, a tetőtéré az utcára. Sosem tudták, ha éjjelente találkoztunk itt.
- Muszáj volt elszakadnom otthonról. Nem bírtam aludni – nyújtja felém az üveget, mire én is meghúzom.
- Nagyon gáz volt? – tolom neki vissza.
- Csak a szokásos – vonja meg a vállát – Nem fogom vinni semmire, hogy képzeltem, senki nem lesz belőlem, nem ismernek rám, a világ leghálátlanabb gyereke vagyok… - sorolja tovább, de ezt már nem bírom hallgatni és inkább elhallgattatom azzal, hogy szájába nyomom a bort a kezéből.
- Holnap új nap vár ránk – jegyzi meg gúnyos hangon.
- Azt az egyet nem bánom, hogy eljövünk a régi suliból – próbálok pozitívan gondolkodni – utáltam azt a helyet.
- Ja – iszik még egy jó nagy kortyot.
Hozzánk méltó módón kint ücsörgünk még egy jó darabig és beszélgetünk mindenről és semmiről. Az ital lassan elfogy, már kellőképpen be vagyunk csípve, de a rossz verzióban. Nem nevetünk mindenen és bolondozunk, csak még szomorúbbak lettünk. Testemmel nekidőlök Adriánnak, mire ő átkarol. Felnézek és megcsókol. Nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, mindig ez van, ha kicsit is iszunk, vagy akár józanon is. Semmit nem jelent, és most főleg kell a figyelemelterelés. Elég felnőttek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk, egyikőnk sem érez többet a másik iránt. És ez így jó. Lassan hátrafektet az erkély szőnyegén és keze felfedezőútra indul rajtam. Nem tiltakozom, sőt, egyre erősebben csókolom. Néha elgondolkodom; ilyennek kell lenni egy barátságnak? De aztán a testem mindig győzedelmeskedik az agyam felett. Legalább kikapcsolok.
- Annyira imádom a barátságunkat – jegyzi meg, mintha csak olvasna a gondolataimban.
Anyáék a ház másik felében alszanak, úgyhogy sosem félünk ilyenkor, hogy bármit is hallanának.
A szex mindig is jó volt vele, talán mert mindenkinél jobban ismerjük egymást, de a vonzalom is jelen van kettőnk közt. Mikor befejeztük még összeborulva fetrengünk kicsit a szőnyegen, de elkezdünk fázni, úgyhogy felöltözünk.
- Lassan mennem kéne – jegyzi meg – ilyenkor mindig félek, hogy mi lesz, ha apáék észreveszik, hogy nem vagyok otthon. Aztán rájövök, hogy kb. nem érdekelné őket – szedi össze a cuccait.
Hosszasan megölel, ad egy puszit a számra, majd lemászik a tetőtérre felfutott borostyánon.
Letakarítom az erkélyt és visszamegyek a szobámba. Ilyenkor nem fürdök meg még egyszer, mert az áthallatszódna anyáékhoz, majd csak reggel. Az nem feltűnő, hogy megfürdök reggel indulás előtt is.
Sóhajtva beborulok az ágyamba és rögtön el is nyom az álom.
.
Másnap reggel az ébresztő fél hatkor csörög. Általában hatkor kelek suliidőben, de tudtam, hogy most meg is kell fürdenem, ezért hamarabbra állítottam. Anya (persze kopogás nélkül) egy köntösben állít be a szobámba, miután letusoltam.
- Remélem, legalább az új iskolában nem hozol rám szégyent, Hanna.
Hanna. Sosem becéz, és valahogy ráragasztotta mindenki másra is, hogy a teljes nevemen szólítson. Végig nézek fáradt, meggyötört arcán és szívből remélem, hogy azon kívül, mennyire gyűlöl most engem semmi egészségügyi problémája nincsen. Nem hiszem, hogy elmondaná, ha lenne.
Válasz nélkül pakolok be a táskámba. Csak a tipikus dolgokat; tolltartó, pénztárca, töltő (telefon és cigi – bár az utóbbit gondosan elrejtve anyám elől), néhány füzet, plusz a könyvátvételről szóló papír.
Köszönés nélkül slisszolok ki a bejárati ajtón, nehogy kapjak még valamit a fejemre. Persze úton a vasútállomásra egyből jön is a szidalmazó, gúnyos sms anyámtól a távozásomért.
Az iskola, ahová átírattak ugyanabban a városban van, mint az előző, úgyhogy ugyanazon az állomáson találkozok Adriánnal, amikor beér a vonatom. Az övé mindig hamarabb van ott, szóval most is, mint máskor már ott vár rám. Mintha csak egy átlagos napunk kezdődne.
- Készen állsz? – indulunk el együtt, köszönés nélkül.
- Nem – válaszolok egyértelműen – Bár most valahogy úgy állok, hozzá, hogy lesz, ami lesz. Nem tudom miért, de ez van bennem.
Barátom bólogatva sétál mellettem, az úton nem nagyon beszélünk, csak már mikor megérkezünk az iskola elé. Tátott szájjal lépünk be az ajtón, ugyanis szöges ellentéte az előző sulinknak. Ez jóval kisebb és a diákok felszabadultabbak, színesebbek, mint a régi helyen. Úgy tűnik, itt hagyják a diákoknak, hogy legyen egyéniségük.
Adrián mindent tudóan mered rám, innen értem, hogy ugyanarra gondolunk. Előszedem a táskámból a papírt, amire rá van írva, hogy hová kell mennünk.
- Az igazgatói iroda a földszinten van, vagyis elvileg jó helyen vagyunk.
Körbenézünk és megpillantjuk az egyik ajtó feletti táblácskát, amiről tudjuk, hogy oda kell bemennünk.
- Most akkor… kopogjunk be?
- Gondolom – mondja Adrián és már meg is teszi.
Egy fittnek tűnő, élénkvörös hajú nő nyitja ki nekünk és érdeklődve néz ránk.
- Jó napot, Wass Adrián vagyok, ő pedig Matlár Hanna. Pénteken írattak át bennünket ebbe az intézménybe.
- Ó, igen – mondja a nő, és látjuk, ahogy megvilágosodik – Gyertek be, én Beáta vagyok, az igazgatónő fogad benneteket.
Megköszönjük és most már mindketten félve sétálunk beljebb.
- Sziasztok – mosolyog ránk az iskola igazgatója. Rövid, szőkésbarna haja van, valamivel idősebbnek tűnik, mint akivel az előbb találkoztunk, talán olyan negyvenöt lehet – Örömmel köszöntelek benneteket a Radnóti Miklós Gimnázium és Szakközépiskolában – fog velünk kezet.
- Hallottam melyik iskolából jöttetek át. Nos, mint látjátok, ez itt teljesen más – kezd bele – Hát akkor… itt az órarendetek, a könyveiteket pedig egy ajtóval arrébb vehetitek át. Elhoztátok a papírt?
- Igen – tanulmányozzuk közben az órarendet. Együtt vagyunk matekon, irodalmon, éneken és angolon.
- És melyik osztályba fogunk járni? – kérdezi Adrián.
- Óhh – nevet fel Éva néni, akinek a nevére rájöttünk a névtábla alapján – Drágáim, itt nincsenek osztályok. Évfolyam van, mint tudjátok, ti a tizenegyedik évfolyamba kerültök, de osztályok nincsenek. Mindenkit a tudása alapján rendeztünk tantárgyakhoz. Mások elsőben írnak egy-egy felmérőt minden tantárgyból, de mivel ti nem voltatok itt még akkor, ezért az előző jegyeitek alapján soroltunk be.
Felszalad a szemöldököm és értetlenül meredek Adriánra. Erről nekünk senki nem szólt, és még sosem hallottam, hogy ilyen létezne.
Miután nagyjából mindent megtudtunk, elmegyünk a könyveinkért és kapunk egy-egy szekrénykulcsot. Az előző sulinkban nem volt szekrényünk, mindenki hurcolta magával az összes cuccát. Az első órám hétfőn történelem, amire csalódottan indulok egyedül, Adrián nélkül. Megkeresem a kettes termet, mert ott leszünk. Bent már ülnek néhányan. Az első és az utolsó pad maradt üresen, meg egyetlen hely egy csaj mellett, úgyhogy magamhoz hűen az utolsót választom. Nem sokan néznek végig rajtam, úgyhogy kihasználom a lehetőséget, hogy én méregessek mindenki mást. Bejön a tanárnő, aki viszont egyből kiszúr.
- Jó napot maguknak – üdvözli a csoportot – Ma egy új diákkal gazdagodhatunk, a neve Matlár Hanna. Hanna, bemutatkoznál, kérlek, és elmondanál egy pár dolgot magadról?
Ekkor egy hirtelen lökéssel becsapódik az ajtó és egy szőkésbarna hajú, látszólag szétszórt srác vágódik be rajta.
- Elnézést – szólal meg, majd helyet foglal az üres helyen, a lány mellett.
- Dolga Dávid, udvariatlanul megzavarta az új lány bemutatkozását – emeli fel hangját a tanárnő.
A fiú rám néz, majd elemeli tekintetét.
- Dávid vagyok – javítja ki, mire a mellette ülő lány kuncogni kezd.
- Mindegy – fordul el tőle Márta tanárnő, legalábbis, azt hiszem, így hívják – Tehát, Hanna, ismertetné magát?
- Persze – sóhajtok fel – Sziasztok, Matlár Hanna vagyok. Hívjatok csak Hannának, vagy igazából ahogy akartok. Szeretem a zenét, meg a tipikus dolgokat, tudjátok. Most jöttem át az egyháziból Wass Adriánnaé.
- Az egyháziból? Részvétem – szólal meg a srác, aki késve esett be.
- Dolga, hallgasson! – Csitítja a tanárnő- Szabad tudni, miért jött át az előző iskolájából?
- Kirúgtak – közlöm, mire néhányan elnevetik magukat. Szimpatikus csoportnak tűnik.
- Értem – jön látszólag zavarba – Elmondanák maguk is a nevüket?
Feleslegesnek tartom, úgysem fogok emlékezni egyre se, de hagyom, hogy elteljen ezzel az óra.
A második padban ülő két lány, akik közül az egyik folyamatosan felhúzott szemmel méregetett és a másik, aki olyan vékony, mint a karom elmondják, hogy hogy hívják őket és hogy egymás legjobb barátai. Húha. Milyen romi.
Aztán jön a lány, aki kicsit ducibb, és már attól zavarba jön, hogy be kell mutatkozni. Mellette ül egy másik csaj, akinek hihetetlenül különleges arca van és nagyon csinos, de aranyosnak tűnik. Utána a másik oldal leghátsó padjában ülő leányzó következik, aki el van foglalva a határidőnaplója rendezgetésével meg a mobiljával és nem nagyon érdekli, hogy itt vagyok. Majd a középen ülő csaj, a szőrmepulcsiban, akit Rebekának hívnak - ezt megjegyeztem, mellette ül a srác, akit Dolga Dávidnak hívnak. Ők ketten nem mondanak semmi mást magukról. Vajon együtt vannak vagy csak nagyon jó barátok?
A bemutatkozó kör után a tanárnő belekezd a második ipari forradalom találmányaiba, én pedig megpróbálom előcsempészni a mobilom. Írok egy üzenetet Adriánnak, amiben megkérdezem, hogy nála mi a helyzet. Azt hiszem, talán földrajzon van. Nem jön válasz, úgyhogy csalódottan arrébb csúsztatom a telefonom. Én már tanultam ezt az anyagot, szóval az óra további részében a többieket vizslatom. Összetalálkozik a tekintetem Dáviddal, de mindketten elkapjuk a fejünket. Oldalról visszapillantok rá és látom, ahogy elmosolyodik.

Végre megszólal a csengő, és talán legelsőnek rohanok ki a teremből, hogy megkeressem Adriánt.
.
.
.
.
.
.
.
Háát... megérkezett! :) Végre átírtam az első fejezetet, hamarosan beindulnak a szálak, addig is tudasd velem, hogy mi a véleményed az eddigiekről. 
Igyekszem a második fejezettel, ígérem! :)

2017. augusztus 24., csütörtök

Prológus


Ha egy hónappal ezelőtt megkérdez valaki arról, hogy mi a véleményem a szerelemről valahogy így felelnék: értelmetlen butaság, ami számomra nem létezik.
És most? Nos, talán mégis képes vagyok szeretni.

Akárhová megyek, mindenkitől azt hallom, hogy pasit akar magának, meg érzelmeket, törődést. Valami láthatatlan köteléket, ami boldogságot nyújt. De hogy nyújthatna boldogságot egy olyan dolog, ami közben tönkretesz és elgyengít?
Próbálkoztam én, két-három évvel ezelőtt, hátha végre én is megtapasztalom milyen érzés. De csak vártam, és nem jött. 15 évesen odaadtam a szüzességem a legjobb barátomnak. Nem túl bölcs és ésszerű, tudom. De ő sosem érzett irántam többet, én pedig elfogadtam, és barátság-zónába helyeztem. Azóta volt már két barátom. Egyiket sem szerettem soha, ezért mindkettővel 3-4 hónapot bírt a kapcsolatunk, aztán szakítás lett a vége. Nem is értem, mit gondoltam, mikor összejöttem bármelykőjükkel is.
Mellesleg Maltár Hanna vagyok és most tanácsoltak el engem és a szóban forgó legjobb barátomat, Wass Adriánt az egyházi iskolából. Anyám gyűlöl ezért, apa semmit nem tud róla. A szüleim elváltak, úgyhogy nem nehéz eltitkolni előle. Adriánnal utolsó lehetőségként még visszamentünk az igazgatói irodába, hátha megkönyörülnek rajtunk, de próbálkozásunk reménytelennek bizonyult.
- Nem hiszem el, hogy kitettek minket, csak mert rajtakaptak, hogy elszívtunk egy füves cigit. Más így jár iskolába. Mi meg egyszer próbáljuk ki suli után, és akkor sem ússzuk meg -  fakadok ki neki, miközben a fűben ücsörögve elmélkedünk.
- Én nem merek már hazamenni – nézi a földet kétségbeesetten – apa pofonvágott, mikor elmondtam neki. Mi lesz ma, ha rájön, hogy végleges a döntés, biztos, hogy nem mehetünk vissza?
- Tudom – értek egyet vele – engem anyám utál. Főleg, mert megtudta a kirúgásunk okát. Soha nem csalódott még bennem ennyire. Talán nyolcadikban, mikor volt az a rendőrségi ügy – mosolygom el magam keserűen visszagondolva arra az emlékre, ami anyával három hónapra megpecsételte a kapcsolatunkat. Ezen is túljutunk majd, a kérdés csak, hogy mikor.
- Beszéltetek már arról, hogy mi lesz ezután? – kérdezem reménykedve, hogy hátha ezek után is egy suliba járhatunk majd.
- A szüleim egyértelművé tették, hogy iskolába kell járnom akkor is, ha ez történt. Mondtam nekik, hogy nem is gondoltam máshogy – tart szünetet, mialatt kitép egy darab fűcsomót a földből – A vallásos iskola nem bizonyult jó ötletnek, úgyhogy ma reggel elmentek kérelmezni a jelentkezésemet a Radnóti Középsuliba.
- Radnóti? Ja, anya tuti engem is odavisz majd – értek egyet – Félek, hogy megváltozott a rólam alkotott képe. Tudom, hogy néha többnek és van, amikor kevesebbnek gondol annál, ami valójában vagyok, de nem akarom, hogy ezek után ne tudjon így szeretni. Szeretném, ha tudná, hogy nem vagyok egy rossz füves ribi. Én csak elengedtem magam egyetlen egyszer és ez lett a következménye – kezdek könnyezni.
Damon nem szól semmit, csak átölel és csendben simogatja a hátam. Meggyújtja cigijét és nagyot sóhajt.

- Lassan haza kell indulnunk.